Jharna Kala bengáli nyelven, Sri Chinmoy anyanyelvén azt jelenti Forrás Művészet.
E néven nevezi Sri Chinmoy a festményeit.
1974 november 19-én festette első Jharna-Kala-t egy Rózsát, Ottawában.
Ekkor Sri Chinmoy már ismert meditációs mester volt.
Hamar kialakította egyedi, rá jellemző stílusát és egy év múlva már kiállításokat rendeztek a festményeiből.

Egy spirituális mester számára nincsenek korlátok vagy kötöttségek. Ez Sri Chinmoy esetében még a festési technikára is kiterjedt. Sajátos egyéni festőeszközöket rongy és szivacsdarabokat használt, időnként az ujjaival festett, de nem riadt vissza az ecset használatától sem.

De mi kezdjük a közepén:
Az alábbi felvétel 1990-ben készült. és eddigre már kiforrott művész, több jelentős kiállítással a háta mögött A legnevesebb kiállítások viszont még ezután jönnek, 2005-ben a Párizsi Louvre-ban rendezett kiállítással kezdődően.
Rövid pár másodperc meditáció után, kezdődik az alkotási folyamat. Ne tévesszen meg bennünket a meditáció rövidsége, az intenzitása és mélysége a meghatározó. Ugyan erre egy spirituális művész számára 5 perc időt javasol Sri Chinmoy egy meditációs technikában….

Jól nézzük meg, mert ez a lényeg, ettől Jharna Kala a Jhahrna-Kala. Tehát először a meditáció, és utána el kezd festeni. Legalábbis felületesen szemlélve úgy látjuk, hogy fest. Igen fest, de ami a fontosabb, hogy közben meditál, vagyis fenntartja a kapcsolatát egy magasabb világgal.
Ezt a spirituális mesterek közül is csak kevesen tudták eddig véghezvinni, mármint azt, hogy cselekvés közben megtartsák a legmagasabb tudatukat. Ők csak csendes meditációban tudták ezt elérni, és utána egy alacsonyabb tudatból cselekedni amikor már nem volt meg ez a kapcsolatuk azzal a felsőbb tudattal, ahonnan az inspirációt kapták a cselekvésre.
Sri Chinmoy alkotás közben mindig mély meditatív állapotban volt, és ezt a közelében lévő tanítványok érezték, és részesévé váltak annak az áramlatnak, amit alkotás közben a Forrásból a földi atmoszférába lehozott.
És ami még fontos, hogy az alkotásai a Jharna Kala-k ezt a tudatot hordozzák és árasztják magukból. Ezért tudják a mi tudatunkat is megemelni.
Figyeljük meg hogy alkotás közben egy színt egyszerre visz fel a vászonra, utána egy másikat. Nagyon ritka, szinte sosem fordul elő, hogy ugyan azt a színt még egyszer elővegye.

A mester így ír erről az alkotási folyamatról:
Minden, amit teszek imáim és meditációm életéből fakad. Nem az elmém használom, hanem a szívem. Próbálom szívem receptív eszközzé tenni, hogy a Legnagyobb Művész, Isten festhesse képeit bennem és általam. Én egy golyóstoll vagyok, amivel valaki ír valamit. Valaki cselekszik bennem és általam. Ihletet kaptam belső vezéremtől, érzem, hogy ő rajzol bennem és rajtam keresztül, befogadóképességemnek megfelelően, én pedig csak az ő eszköze vagyok.

A teljes kép nem jön hozzám egyszerre. Ahogy elkezdek festeni, látok egy fénycsíkot közvetlen előttem, és odaadóan megpróbálom követni ezt a fénycsíkot. De néhány ritka alkalommal a fény olyan erőteljes, hogy látomásom van a festményről jóval azelőtt, hogy megérinteném a papírt. Nem erőltetem, belülről jön elő. A fényben benne van a szín. Minden alkalommal látom a fénycsíkot és a színt.
A színeknek a festményeimben ugyan az a jelentése, mint ami a spirituális életben van nekik. Ha kék, az azt jelenti Végtelenség. A zöld az új élet vagy új élet-energia. Fehér a tisztaság és ugyan ez a színe az Isten Anyának is. Bíbor az isteni manifesztáció színe.
Amikor a tudósok értelmezik a színeket, ők elsősorban a mentális síkról beszélnek, az intellektuális vagy ész (értelmi) erőt használják. De amikor egy kereső értelmezi a színeket ő látnok-vízióját, a belső szemét használja. Ezért az ő értelmezése teljesen különböző.

A spiritualitásom, a művészetem, a költészetem, a zeném és minden más kreatív kifejezésem egy spirituális családot alkotnak.

A család tagjai bárhova elvisznek, ahol szükség van rám, hogy a törekvő emberiség szolgálatára álljak. Néhány kereső több inspirációt és több törekvést kap a festményeimtől, mint a költészetemtől.

A spirituális önfelajánlás minden formája, amit gyakorlok, a törekvő lelkek meghatározott csoportjait lesz képes inspirálni.

A művészet legvégső célja a tiszta spiritualitás. Spiritualitás alatt végtelent, örökkévalóságot és halhatatlanságot értek. A spiritualitás az ember saját valósága.

A művészet az isteninek a rendkívül jelentőségteljes és gyümölcsöző kifejezése. Eme isteni kifejezés által saját legbelső személyiségünket fejlesztjük és hozzuk előtérbe.

A legnagyobb ajándék, mit a művészet adhat az öröm. Művészetnek és spiritualitásnak egyaránt van célja és ez a cél nem más, mint a legnagyobb öröm, a legnagyobb gyönyör.
„Mindkettőnek művészetnek és spiritualitásnak egy a célja, a legfelsőbb öröm, a legfelsőbb gyönyör. Mondhatjuk, hogy a művészet az evolúció fája. Felmászunk erre a fára, hogy letépjük a gyümölcseit a fénynek és gyönyörnek, és lemászunk erről a fáról, hogy szétosszuk a fény és gyönyör gyümölcsöket.”

Kérdés: A festményeid különböznek a belső világban attól mint amilyenek a külső világban?
Sri Chinmoy: A belső világban sokkal szebbek, mert a belső világ a forrás. A forrásban a szépség kivirágzik. És itt nincs konfliktus, hogy rombolja a szépséget.
Itt a külső világban mikor valami teremtve van, lehet méltányolva vagy kritizálva. Féltékenység léphet belé, vagy egység léphet belé. Minden festmény jónéhány csapást kap az emberi lényektől, mikor azt mondják, hogy nagyon rosszak. Külső szemeddel nézve azt mondod semmi sem sérült meg. De ha a belső szemeddel nézel, látni fogod, hogy hogy a képek igenis megsérültek. Ha az emberek méltányolják a festményeket, azok megerősödnek. De a belső világban a festmények teljesen frissek, senki sem ért hozzájuk. A belső szem nem szennyez. A külső szemben van irigység és féltékenység, és ha egy festményre rossz tudattal nézel, egy nem törekvő tudattal, akkor az hatással lesz a festményre. De ha törekszel mialatt a festményt nézed, a törekvésed növelni fogja a festmény szépségét és valóságát. Szóval minden alkalommal amikor megítélünk egy képet, megsértjük, megütjük a festményt. De ha megbecsüljük és értékeljük a festményt akkor erősebbé válik.
A külső világ olyan, mint egy csatatér. Néha győznek a festmények néha veszítenek. De a belső világ nem ilyen. Ha ránézünk egy festményre nem kritizáljuk vagy ítélkezünk. Csak azt érezzük, hogy ez az amilyennek a Legfelsőbb akarta hogy a festmény legyen. Azt mondjuk „Hadd váljunk eggyé Isten kinyilvánításával ebben a festményben és ezen a festményen keresztül. Bármit is ér el a belső világban, az a megfelelő dolog. Tehát ily módon eggyé válunk a festménnyel. A külső világban különbözőnek látjuk a festményt a saját valóságunktól. De a belső világban úgy látjuk a festményt, mint a saját belső valóságunk kifejeződését. Ezért nem tudjuk kritizálni vagy elítélni, mert azok vagyunk, akik örökké vagyunk. A külső világban folyamatosan elválasztjuk a festményt a tudatunktól. Ezért más fényben látjuk. A belső világban egység-fénnyel látjuk, míg a külső világban az elválasztottság érzésével. Így aztán természetesen a festmények mások a belső világban és a külső világban.

Az isteni művészet az öröm lázas izgalma.
Az isteni művészet a béke halhatatlansága.
Az isteni művészet az erő időtlensége.
Az isteni művészet az Igazság egységessége.